A holló és a róka (Szabó Lőrinc fordítása)

A holló és a róka (Szabó Lőrinc fordítása)

Tél volt, havas és csikorgó,
Sajtdarabot csent a Holló.

Röpült vele egy nagy ágra:
“Ebéd, végre-valahára!”

Ravasz Róka, noha messze
járt a fák közt, észrevette:

nyála csordult, gyomra kordult,
sóvár szeme majd kifordult.

De a Holló óvatos volt,
lenti lombból máris iszkolt,

s mire Ravasz odabillent,
ő még fentibb ágra libbent,

fel, a havas, büszke fára,
deli fenyő derekára.

Róka koma rém dünös lett;
tudta, itt csak ész segíthet.

Egyebe nincs úgyse semmi,
elkezdett hát hízelegni.

És a Holló, gyanakodván,
felfigyelt rá, bár mogorván,

de lassankint, mint varázslánc,
befonta a szó s csábtánc:

hiúságát egyre jobban
kábította, mind mohóbban

tömte a sok édes méreg,
hódolat, bók és dicséret.

“Röptöd, ah, be könnyed, ingó,”
– szólt a hang  “be sima, ringó!”

“Jól hallom?!” – a Holló döbbent
ámulatban lejjebb röppent.

Róka mester erre szárnya
s farka díszét fuvolázta.

Nem volt többé képtelenség:
hitte a rút, hogy milyen szép!

Két hökkent kis, drága mókus
nézte a nagy hókuszpókuszt.

A Holló meg illegetni
kezdte magát, billegetni,

s mikor az elszánt hízelgő
ráfogta, hogy tündér s delnő,

már tipegve és topogva
és libegve és lobogva

pípeskedett, szédelegve –
de a sajtját nem eresztve.

Mohón leste a madárnép,
hogy Ravaszdi mit csinál még.

Mit? Jégcsapot pendített meg:
“Szebb a tiéd, égi zengzet!”

És a Holló megbűvölten
csőrét tárta… Persze rögtön

pottyant a sajt; s mint kereplő:
recsegett az énekesnő:

“Kár, kár!” – későn kapva észbe,
hogy oda a jó ebédje.

Ravasz koma eloldalgott:
“Edd a nótát, – én a sajtot!”

Vígan vitte csemegéjét,
bámulta a csacska népség.

Holló búsul: “Kár, kár, kár…”
Aki hiú, pórul jár!